Egy új kezdet

Csak egy bajom van veled.

Hogy lélegzel.

vannak azok a sebek, amikre emlékszik az ember. Mégha nem is marad nyoma a testen, a lelkünkbe égett. Nem is tudom mikor, talán 7-8 éve lehetett. Kicsik voltunk mind, lent játszottunk a szomszéd gyerekekkel. Talán fogócskáztunk. Futottak előlem, egyenesen be az "A" lépcsőházba. Én persze futottam utánnuk, megragadtam az ajtó szélét, és ki akartam nyitni. De persze ők többen voltak. Belűlről "csukták be az ajtót", ám az én kezem ottmaradt. Az üvegen keresztül a nővéremet láttam, hogy elvetemült arccal nyomja az ajtót teljes erejéből. Én amint megéreztem a 4 ujjamra záródó többrétegű ajtót, persze sikítani kezdtem. Sikítottam, mert apának az udvaron kellett volna lennie. Sikítottam, hogy jöjjön. És mikor azthittem, már jobban sikítani nem tudok, és abbahagyják a többiek és végre elengedik az ajtót, nővérem szemében megláttam valamit. Először azthittem félelem, hogy bajom esik. Aztán rájöttem. Öröm, elégedettség és győzelem keveréke volt. És szólt a többieknek, nyomják még. Én persze tovább sikítottam. Aztán egyszer engedett az ajtó, és mintha csak az tartott volna a lábaimon, amint kiszabadultak az ujjaim, én elvágódtam a földön, és csak zokogtam. Ez volt az a pillanat, amire tisztán emlékszem. Tisztán emlékszem arra, hogy azt gondoltam: "Mostmár soha nem fogom tudni abbahagyni a sírást. Fáj." Nagybetűs fájdalom volt ez, amikor 5-6 gyerek, egy kb 10 cm-s ajtót teljes erőből rácsuk az én 11 éves ujjamra. Emlékszem rá, sikítottam. Apáért sírtam, de ő nem jött. Én csak zokogtam a földön, a többiek pedig álltak felettem. Nővérem mosolygott. Emlékszem rá. Mosolygott. Aztán elkezdtem mászni, mászni a saját lépcsőházunk felé, miközben zokogtam és remegtem a fájdalomtól. Aztán valahogy feljutottam a lakásba. Nem emlékszem, a lépcsőn hogyan jutottam fel. Arra emlékszem, hogy amikor anya a fagyasztott borsóba nyomta az ellilult ujjaimat, a pólóm már teljesen átázott a könnyeimtől, és apa próbált megvígasztalni, hogy ne sírjak, el fog múlni. De csak arra tudtam gondolni, hogy soha nem hagyom abba a sírást. Arra gondoltam, mostmár örökké szomorú leszek.

Emlékszem ezekre a gondolatokra. Éjszakánként még most is átélem néha, és akkor izzadtan és zokogva ébredek fel. 

Ezután az eset után nagyon keveset voltam lent az udvaron. Azért, mert haragudtam a többiekre, és azért, mert utánna hetekig nevettek rajtam. Nevettek a fájdalmamom.