Késő volt. Sötét. Kint kóboroltam, gondolkoztam, lehalkítottam a külvilágot. Aztán elrohantál mellettem. Feldúlva, zihálva. Utánnad fordultam, de nagyon gyors voltál. Futottam utánnad, de lehagytál. Haza rohantál, én pedig utánnad.
Csengettem. Kiabáltam. Nem nyitottál ajtót. Tudtam hogy otthon vagy. Dörömböltem az ajtón.
- Miért zársz ki önmagadból? - üvöltöttem.
Aztán halkan, lassan, csoszogva elindultál a szobádból. Kinyitottad az ajtót.
Az arcod maszatos volt, egész testedben remegtél. Falfehér voltál és kivert a víz. Egyszer már láttalak ilyennek.
Berohantam a szobádba, az ágyadon több levél üres gyógyszerespapírt találtam. Hozzád léptem, megragadtam a karod. Berántottalak a wc-be, megfogtam a hosszú barna hajad. Ó, mennyire szeretem azokat a hosszú tincseket, a hajad érintését. Aztán ledugtam az ujjam a torkodon, amíg öklendezni nem kezdtél. Csak úgy folytak a szádból a tabletták. Aztán amikor már nem volt mit kihánynod, elengedtelek és hívtam a mentőket.
A kórházban miután felkeltél, én az ablakban álltam. A könnycseppeid halkan estek a ruhádra, majd tűntek el a szövetben. Rádnéztem, s te újból remegtél.
- Te ostoba. - mondtam. S ekkor hangosan felzokogtál. Minden fájdalom, félelem és elkeseredettséget belesűrítettél azokba a könnycseppekbe.
Talán egy órahossza volt amíg sírtál. Ó, milyen gyönyörű volt az őszi táj, abban az egy órában.