Egy új kezdet

"rossz érzésem volt."

szerencsére nekem hetek óta nemvolt. most nem bírnám ki.

hozzászokni egy férfi jelenlétéhez... óriási marhaság.

Túl sok érzelem, túl sok gondolat, túl kevés ember.

antiszoc vagyok.

hogy miért szeretjük a tanulságos filmeket? mert azt gondoljuk a mások hibájából is tanulhatunk. pedig nem. és ezt még mindig nem értettük meg igazán.

Voltam egy buddhizmus előadáson.. Csak egy egyetemi óra volt, semmi több. De a nő, aki tartotta tényleg hitt benne. Ő mondta, hogy amit hiszünk, az nem igaz. Amit mi gondolunk, az nem a valóság, nem az igazság. 

Én nem hiszek ebben az egészben. Túl felszínesen látom a dolgot, túlságosan kevésbé érzem át. Földhözragadt vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy valaki hogy cselekedhet úgy, hogy tudja, amit gondol nem igaz. Hogy lehet megtanulni egy élet. És ha meglehet, akkor miért nem arra nevelnek? Miért nem hisz benne mindenki?

De tetszett ahogy a nő kacagott. Önfeledten, hangosan, percekig. Mi meg csak hallgattuk, és mosolyogtunk rajta.

Nem szeretem a szenvedést. Mert itthon nincs minden rendben, és ezért nem szeretem a szenvedést.

Hinni akarok abban, hogy szeretet van a világban, több mint szenvedés, és mindent legyőz. De olyan sokszor tapasztalom az ellenkezőjét, hogy néha nemtudom mithigyjek. És ez megijeszt. Nemtudok hogy reagálni dolgokra, mert ijesztő számomra, hogy emberek ennyire nem szeretik egymást.

Persze bennem is van düh, talán gyűlölet is. De mégis.. hiszem hogy az emberek jók, és mosollyal minden elérhető. Csak ez nehéz. Nehéz, mindig nevetni. talán erre való a buddhizmus. ezen is átsegít. Nemtudom.

Pár órával ezelőtt egy srác azt ígérte nekem, hogy nem fog elfelejteni. Nem tudom hogy értette, mert eddig bárki ilyet mondott, bár a személyemet nem is felejtette, de azt, hogy milyen jó volt velem azt biztosan. Mert már nem kerei a társaságom, már nem számít rám úgy, mint régen. Valahogy megszűnt a kapcsolat. van, akivel már abszolút nem is tudok beszélni, van akivel már egy éve hogy nem beszéltem. Pedig régen... régen azok a nagy szavak! mennyire szerettük egymást, mennyire kötődtünk egymáshoz. most meg azt se tudom, éppen milyen színű a haja, vagy épp hol él.  bezzeg régen! mindent tudtunk egymásról. 

hihetetlen, mennyire el tudtunk távolodni egymástól. fájdalmas, mennyire megváltoztunk. és elvesztünk. vajon ez így rendben van? csak így, elengedni másokat. talán ők már el is felejtettek engem. talán van olyan, akit én felejtettem el.

azt se tudom ma milyen nap van.

mi a fontos?

mi érték?

talán néhány dolgot tanulhatnának tőlem az emberek. sok mást pedig nekem kellene megtanulnom. de vajon hogy őrizzem meg azt ami jó, anélkül hogy változna? és hogy változtassak valamin, úgy hoyg csak az változzon? olyan ez, mint alsóban a radírozás. néha a felső sor is eltűnt, anélkül hogy akartuk volna. és néha nem sikerült szépen visszaírni, gyöngybetűkkel. 

A plüssmacink megvéd az éjszaka sárkányaitól. bármelyik játékboltban kapható plüssmaci. de hol kapható olyan, mely a lélek démonjaival küzd meg?

hogy harcoljunk valami ellen, amit mi teremtettünk, és legyőzhetetlenné növeltük?

a félelemmel hogy küzdjünk, amikor tudjuk hogy legyőzhetetlen?

Honnan vegyük az erőt? 

persze, küzdjünk, oké. harcoljunk, oké. nagy szavak, oké.

de honnan szedjünk erőt? miből? mi az ami megéri?

és amikor félünk és el vagyunk keseredve, erre mégis hogyan gondoljunk?

hogy lehet olyan erős ez a gondolat, hogy legyőzi a félelmet és a démonjainkat?

csicseregnek a madarak.