Egy új kezdet

el fogsz veszíteni.

Arra tanítottak, hogy nem elég jó a jó. Nem elég jó a közepes, az elfogadható. Törekedj jobbra. Csináld jobban. Szebben. Gyorsabban. Ügyesebben.

Nem vagy elég jó.

Nem vagy elég szép.

Nem vagy elég....

Nem tudom hogy viseljem a kudarcot. Nem tudom hogy billentsem helyre az egyensúlyt.

Nem vagyok elég.

Nem sikerült.

.nem elég.

Veszekedtünk. Kiabáltam veled. Te pedig hallgattad. Lehajtottad a fejed, és elfogadtad a dühömet. Igazam volt. Remegtél. Megfogtam a kezed és hazamentünk. Nem szóltam hozzád, hang nélkül sétáltunk. Otthon bementél a szobádba és begömbölyödtél az ágyadba. Benéztem, de nem mentem oda. Egyenletesen szuszogtál, lágyan mozgott a takarókupac. Majd pár perc múlva egy elcsukló zokogás hangja törte meg az éjszakát. Sóhajtottam és odamentem. Zokogtál. Magadhoz húztál, és mintha nem akarnál elengedni szorítottál. “Szeretlek” mondtad. És a hangod elhalt, rázott a remegés, magával ragadott a félelem. A félelem, hogy elveszítesz. Azon az estén egymás karjaiban aludtunk. Másnap elsétáltam, és többé nem hallottál rólam.