Egy új kezdet

"Ez is jellemző a párkapcsolatokra, néha vonzóbbnak tűnnek kívülről nézve, de ami belül van, néha igencsak eltér a látszattól."

Mindennek kéne hogy oka legyen. Recionális magyarázata. MÉgha nem is tudjuk mi az, kéne hogy legyen. Hogy összeálljon a kirakós, hogy a lélek és a test megnyugodjon. Mert ha valaminek nicns értelme.. akkor miért van? Ha minden valami célt szolgál, akkor minden valaminek a célja, akkor van oka. Ha nem tudjuk az okot, attól még lehet értékes a cél? Ha nemtudjuk a célt, mi értelme az oknak? 

Nem szeretek úgy dolgozni, hogy a vakvilágba. Ha nekikezdek egy feladatnak, szeretem tudni mi a következő lépés. 
Döntsd el fejben, s írd le egy papírra.
Előbb tudom a megoldást, minthogy bármit is számoltam volna. Kell a végkifejlet, hoyg ne csak céltalanul bolyongjunk a világban. Kell valami, ami számít, ami ér, amiért mehetünk tovább. Ez lehet egy barát, egy szerelem, egy tárgy, egy álom, egy elvont, megfoghatatlan dolog, de mindig kell lennie valaminek. Egy apróságnak, vagy kevésbé apróságnak. 

Oka van a mosolynak. Mindig oka van. 

Nekem Te vagy az ok. Te..... ami most, 3 embert is jelent. És nem azért, mert a többiek kevésbé értékesek vagy jók. De most ez a 3 ember, akiért lélegzem, és bármit megtennék.

Kisfiú, Kistigris, Angyal. 

Kizárt hogy meglegyen. 

majd egyszer... valamikor... megint....

francba.

*szerintem el kellene kicsit gondolkodnod
*mindenbe belekotsz, nincs olyan mozdulatom ami ne lenne rossz, meg akkor is ha a legjobb szandekkal teszem
*akkor is ha rajtam mulik, akkor is ha nem
*tudom hogy keves vagyok, tudom hogy nem vagyok eleg jo, tudom hogy sokszor kifejezetten rossz vagyok, tudom hogy nincs eleg penzem, idom, tudom hogy messze allok a tokeletestol, ezt en elfogadom, de ha emiatt rugdosol, azt nem
*dontsd el, hogy kell neked ez a keves, es orulsz hogy van neked, es akkor a tied
*vagy hagyd ott, es akkor nem lesz, de talan jon valami jobb, tobb helyette
*de azt tudnod kell hogy nekem kellesz, szeretlek

 "Leszálltam a vonatról, s ahogy a lábam a peront érte, megnyugodtam. Besétáltam az állomásra, majd tovább a kis parkba. Megálltam a múzeum előtt. Visszaemlékeztem, amikor ott ültünk a lépcsőn, és szorosan magadhoz öleltél, azthittem sosem engedsz el. Felnéztem az égre, elkezdtem pörögni. Pörögtem, s az emlékképek velem együtt pörögtek. Aztán egyszer csak megálltam. Körülnéztem és megláttalak. Azt a bájos mosolyodat, ahogy zsebre dugott kézzel lépdelsz felém. Elkezdtem szaladni feléd. S te nagy mosollyal megálltál, széttártad a kezed, s vártad hogy beleszaladjak. Amikor odaértem, szorosan karjaidba zártál, felkaptál és csak pörgettél és pörgettél. Véget nem érő köröket tettünk. Aztán megálltál, s egymásba fonódva álltunk, szédültünk, zokogtunk."