Néha nem értem magunkat. Szeretjük egymást, és mindketten a másikkal akarunk lenni, és vigyázni egymásra. Akkor mégis miért ez az egész?
Mi lenne, ha innentől vigyáznánk magunkra, úgy hogy a másikra tennénk? És nem egyből morognánk egymásra, hanem megpróbálnánk megérteni hogy a másik mit miért csinált, és nem olyan büntivel súlytanánk, amibe beleszakad a másik? Persze, vannak dolgok amikért nagyon lehet haragudni, de általában tudjuk mi is ha hibázunk, a másik is hogy tudjuk hogy hibáztunk, akkor miért kell még ennél is jobban fájdalmat ébresztenünk? Miért nem lehetne egyszerűen csak megbeszélni, bünti és komoly következmény nélkül? Miért nem tudunk felnőni, és figyelni a másikra?
Mi lenne, ha innentől tényleg odafigyelnénk egymára, és nem csak a saját fasságainkat csinálnánk, hanem ha a másik megkérd valamire, akkor elmondjunk a véleményünket, és ha valami nemtetszik, vagy valamitől félünk, akkor azt lerendezzük és nem pánikkal és hisztivel.... Mi lenne ha egy picit megpróbálnánk felnőni, és igazán tödőni magunkkal, és egymással?
Szeretném megpróbálni, mert értékek vannak bennünk, amiket azthiszem kezdünk kiölni egymásból. Ilyen mondjuk a türelem és a nyugodtság..... nem mellékesen a jókedv.
Tudom, és elhiszem, hogy nehéz és rohadtul nemkönnyű most, de nekem se az. Nem könnyű és nem is vagyok biztos abban, hogy most mi történik a fejünkben és a szívünkben, de amikor együtt vagyunk mégis mindig bünti és hiszti a vége... már megint nem tudtunk aludni rendesen, mert nyöszörögtünk. Pedig tegnap is.... nem rossz voltam. egyszerűen csak nem bírtam megszólalni, mert ha iszok, akkor ilyen vagyok. akkor nem beszélek. De rögtön jött hogy rosszalkodok, és mondjam... és nem tudtam mit, és utánna már nem tudtam mit csinálni, mert haragudtál, énis magamra, jött a bünti és előről az egész. Pedig csak annyit kellett volna mondanom, hogy nem gondolok semmire, csupán nembírok beszélni. De ugye ez picit amúgyis abszurd. És igen, sok butaságot csináltam este, de az azért volt, mert féltem tőled, és a büntiktől... és csakis azért volt az egész. Az amiből indult, az egy egyszerű tény, miszerint nem beszélek ha iszok.
Fájdalommal elég jól lehet irányítani. És azt hiszem ezt az este meg is kaptam. Jó pár napig fog ez emlékeztetni rá, hogy milyen egyszerű buta dologból mennyire morogtunk egymásra. Pedig tényleg semmi értelme nem volt, és elrontottunk értékes órahosszákat az együttlétből.
Azt is sokszor mondjuk, hogy otthagyjuk a másikat, és nem beszélünk vele.... mi lenne ha ezután ilyet nem mondanánk? hiszen egyikőnk se akarja, mégis mindig kimondjuk.... én biztos hogy egyetlen porcikámmal se vágyom rá, mindig csak megmagyarázom magamnak, hogy neked az majd jobb lesz. és közben azt érzem, hogy belehalnék ha nem beszélhetnék veled. és ez is egy olyan butaság, amit nem hiszem hogy folytatnunk kéne. nem szabadna elrohanni a másiktól, és azt mondani hogy haza akarok menni. hiszen nem akarunk. és szeretjük egymást, akkor miért ez az örökös hiszti és büntetési vágy?
miért nem játék már? miért lett ennyire vérremenően komoly?
én jobban szerettem a játékot. nekem arra van szükségem. ami nyáron volt, nyár előtt.... ami rólunk, kettőnkről szólt, és nem csupa fasságról.
Mi lenne, ha ezután tényleg vigyáznánk magunkra, és elfelejtenénk azt a hülyeséget hogy bántjuk magunkat, és hogy annyira morgunk a másikra, hogy ő azthigyje hogy elveszít..? Mégha közel is járunk hozzá néha, nem kéne ennyire belebetegedni. Mert mindketten elég ramaty állapotban vagyunk mostmár emiatt. és szerintem neked is könnyebb lenne, ha képesek lennénk nem állandóan cívódni, hanem boldogságosan egymáshoz bújni. még akkor is, ha ott van az a határ......
