Néha kiülök az ablakba és nézem az utcai életet. Elképzelem, ahogy az elhaladó szerelmes pár néha cívódik, vagy a babakocsit tologató édesanya éjszakánként altatót dúdol a gyermekének. Találgatom, vajon ők is felteszik-e azokat a kérdéseket amiket én. Vajon ők hogyan gondolkodnak? Őket is használták már ki? Sírtak már át éjszakákat vagy nevettek át délutánokat? Bírkóztak-e bormámorban úszva a legjobb barátjukkal és énekeltek-e teli torokból hajnalban az utcán? Elmerengek mások életén. Másokon, hogy ha lemennék ésbeszélgetnék velük, milyen hatással lennének az életemre. Vajon minden ember akit megismerünk, végérvényesen megváltoztatja az életünket? Mindenki, akivel kapcsolatbakerülünk olyan hatással van ránk, amit nem lehet visszavonni, sőt talán észre se vesszük, mennyire formált bennünket. Azzal, hogy hagyjuk elmenni az embereket magunk mellett, hogy talán rá se mosolygunk másokra, milyen lehetőségeket veszítünk el? Minden másképp volna?
Talán.
