Tanár-diák.

Grace klinikát nézek, és előjött ez hogy a diák soha nem mondhat nemet a tanárának. tiszteletből. még akkor is, ha az már nem a tanára, mert a kisdiák felnőtt.

Azt hiszem nekem is voltak tanáraim. Fura ezt így 18 évesen kijelenteni, hogy tanáraim, akik az életre tanítottak. És ez nem a szüleimet takarja. Barátokat, akikre felnéztem, mert számomra olyan értékeket képviseltek, amit nagyra tartottam. és tartok, a mai napig is. 

Nekik valahogy nehéz nem-et mondani. Azt mondani, hogy nincs igaza, vagy téved. Talán azért, mert ahogy velük voltam, átvettem azokat az értékeket, és hasonló képp gondolkodom mint ők. 

És szerintem ez jó. Szerintem jó az, hogy vannak emberek, akikre teljesen hallgatok, és bármikor számíthatnak rám. 

Viszont az, hogy ezek a "mentorok" lemorzsolódtak, az ijesztő. Már nincs aki megmondja mikor mit csináljak, nem terelget senki. 

Eljutottam a középiskola végére, és azt hiszem mostmár tényleg itt az ideje felnőni. 

És próbálkozom. Próbálok - egyedül - mindent jól csinálni. De nehéz.. nehéz, mert nemcsak terelgetni nem terelget senki, de aki mellettem van, az sem veszi észre ha valamit jól csinálok. És ijesztő, hogy nem tudok elég jó lenni, mert a hibát látja, a jót nem. vagy nem mondja. 

Fel kell nőnöm.

De kimondta, hogy a felnőtteknek nem lehet mankójuk? ki mondta hoyg nekik egyedül kell boldogulniuk? és ha én nem akarok? tudnék, de nem akarok. Kényelmesebb, jobb, könnyebb párban. Társsal. aki társ, nem csak ellentét.

Az érzéseket nem lehet irányítani.

Úgy feküdtünk le este, hogy haragudtunk egymásra. Mert késő volt és mi fáradtak voltunk. Ő pedig pesten fog dolgozni a nyáron, igen jó fizetéssel. ezt nem vehetem el tőle. viszont emellett rám nem lesz ideje, mert ha minden igaz akkor napi 8 órát dolgozik, heti 5 napban. és ez jó, de én már nem férek bele. és ez fáj. és ehhez a tanfolyam árába gyanítom nekem is bele kell szállnom, mert kell neki ez a meló. és ezért nemtudok se KEcskemétre menni se pestre. és ez rossz. mert ő ott lesz, én meg itt. és ő nem jön haza minden hétvégén, én pedig itthonleszek. és megint nem fog változni semmi. ijesztő így a nyár elé nézni. És nem lett itt akkor sem amikor szóbelizek. pedig aztmondta ittlesz. de ezért is én vagyok a rossz, ha ezt szóváteszem neki. úgyhogy hallgatok, és támogatom.

mert neki első a köteleség és a saját élete. utánna jövök csak én. mert én még senki vagyok neki. 18 évesen, még nem lehetek senkije. csak egy kellék, akit maga mellett tud, ha kell használja, ha nem kirakja a polcra. és ez fáj. 

a tervek semmivé foszlanak. de nem fájhat, mert ő azt nem akarja látni, mert nem akarja tudomásul venni, hogy nem mindenkinek olyan könnyű túllépni a rossz dolgokon mint neki, és van, ami rosszabb mint neki. és ezért jókislánynak kell lennem, és mosolyogva hallgatni és támogatni.

és megteszem. tegnap is rávehettem volna hogy ma délre legyen itthon. mert megtette volna, mert akarta. de meggyőztem hogy maradjon, mert pénteken vizsga, és tudom hogy jobblenne ha elmenne erre a vizsgára. és most nincs itthon. pedig már a karomban lenne, a laptopommal és azzal a bájos dorombolásával, de nem. mert tudom mi a kötelesség és feladat, nem vagyok már kisgyerek.

de attól még fáj. 

mert nem attól leszünk felnőttek hoyg nem fáj. attól csak ridegek leszünk, de nem érettek és nem felnőttek.