Táncoltál. Ültem a kicsi, hűvös tornateremben, és csillogó szemekkel néztem ahogy figurákat csináltok, ötleteket beszéltek meg, pörgéseket tanítotok a másiknak. Ültem, és néztem ahogy félkézen egyensúlyoztok, ugrotok, csavarodtok, lendültök. Aztán amikor már kezdtem teljesen belefeledkezni a mozgásodba, egyszer egy lélekbe markoló reccsenés, majd egy puffanás, és egy elhaló nyögés. Egy pillanatig meredten néztelek, ahogy elterültél a földön. Majd odaszaladtam, és sírva üvöltve harsogtam: "Hívjatok mentőt!" De a srácok a telefon helyett az én karomat szorították meg, és amíg én dühösen rugkapálva próbáltam menekülni, ők lassan arrébbhúztak. A küzdelem, hogy eltitkoljam önmagam elől mi történt, iszonyú fájdalmat okozott. Csak sírni, és üvölteni tudtam. A fiúk fogták a kezem, éreztem a karomon a szorítást...
...aztán kinyitottam a szemem, és rájöttem, csak nővérem ébresztett fel, mert zokogva álmodtam rosszat.
