Megkérdezted, hogy össze tudlak-e rakni. Megkérdezted, hogy meg tudlak-e javítani. Próbállak. Remélem. Azt mondtad, törjelek össze, bántsalak nagyon. Utánna pedig rakjalak össze újra.
De engem ki fog összerakni? Rám ki fog vigyázni, ha te már nem akarsz? Én kiben bízhatok, ha rád nem számíthatok?
Nem bízom az emberekben.
Azt ígérted, te nem olyan vagy.... te hiszel a fiú-lány barátságban. Azt ígérted, mindig mellettem maradsz, és vigyázol rám. Megígérted, hogy nem számít mi lesz, barátok maradunk.
És mégis belémszerettél. Mégis én lettem a hibás, énvagyok a rossz az egészben. Te szegted meg az egyetlen játékszabályomat. "Nem veheted el a barátaomat."
Miért? És hogyan bízzak ezután? Amikor tudom hogy voltak lány barátaid. Tudom hogy ismered ezt. Ismered az egészet.... és mégis. Becsaptál. És most én vagyok a rossz.
Nem bízom az emberekben. Nem akarok beszélni senkivel. És ez miattad van. Miattad, mert belémszerettél. Hittem neked. Én őszintén, tényleg bíztam benned.
És most magamra maradtam, egy - jelenleg - pocsék kapcsolatban, a legjobb barátom nélkül.
Nem akarok beszélni senkivel. Nem akarom újra átélni ezt. Lehetőséget se akarok adni a dolognak, hogy ez mégegyszer megtörténjen. Nem akarok beszélni, nem akarok kimondani semmit.
Ha a levegőt is kifújom magamból, akkor mi marad bennem?
Ha a gondolataimat kimondom, akkor mi marad nekem?
Hitem már nincs, bizalmam sincs.
Űr van bennem, hiányérzet és rengeteg aggódás.
Hogyan hazudjak neked? Hogyan hazudjam hogy már nem kellesz? Hogyan mondjam azt hogy jól vagyok, amikor csak sírni... sírni szeretnék.
